A fokozottan védett elevenszülő gyík az év hüllője 2018-ban

A gyíkokat hajlamosak vagyunk melegkedvelő állatoknak tekinteni, és a többségükre, köztük a legtöbb hazai fajra ez igaz is. Él viszont egy olyan gyík hazánkban, amely inkább a hűvös, nedves élőhelyekhez kötődik.

Elevenszülő gyík portré (fotó: Halpern Bálint)

Szokatlannak számító szaporodásával messzemenőkig alkalmazkodott a hüllők számára nem kedvezőnek mondható alacsony hőmérsékletekhez. Innen kapta a nevét is. Az elevenszülő gyíkról (Zootoca vivipara Lichtenstein, 1823) van szó, amely a Kárpát-medence jégkorból megmaradt, ritka maradványfaja. Erre a kevéssé ismert állatra és természetvédelmére szeretnék felhívni a figyelmet, ezért az MME Kétéltű- és Hüllővédelmi Szakosztálya 2018-ban az év hüllőjének választotta.

Az elevenszülő gyíkot egykor hegyi gyíknak is nevezték, ami legfeljebb a történelmi Magyarország határain belül lehetett jogos elnevezés, hiszen akkori magyarországi előfordulási helyeinek többsége a Kárpátok hegyvidékére esett. Sem a jelenlegi országhatárokon belül, sem az elterjedési terület egészén nem igazán illik rá ez a név, hiszen élőhelyeinek jelentős része síkvidéki, arról nem is szólva, hogy léteznek csakugyan a magas hegyekhez kötődő gyíkfajok (pl. az Iberolacerta nem képviselői). Az elevenszülő gyík inkább a hűvös éghajlatú, mint a magasan fekvő vidékekhez kötődik. Éppen ezért Észak- és Északnyugat-Európa nagy részén a leggyakoribb gyíkfajnak számít. Skandináviában messze átlépi az északi sarkkört, ezzel bolygónk legészakabbra hatoló hüllője. A hegységekbe a déli tájakra szorul, ahol elterjedése felszakadozik. Legdélebbi populációi Spanyolországban, Albániában, Bulgáriában és a Kaukázusban vannak. Elterjedési területe kelet-nyugati irányban óriási: a spanyolországi Kantábriai-hegységtől és a Pireneusoktól a távol-keleti Szahalin szigetéig tart, tehát széltében átfogja egész Eurázsiát.

Rendszertana

Bár korábban a Lacerta nembe sorolták, hemipéniszének formája, valamint molekuláris genetikai vizsgálatok igazolták, hogy legközelebbi rokonai nem is Európában élnek, hanem a távol-keleti, igen hosszú farkú Takydromus fajok (fűgyíkok) az unokatestvérei. Az elevenszülő gyík populációi óriási elterjedési területén nem egységesek, több alfaját különítik el: carniolica, louislantzi, pannonica, sachalinensis. Az új rendszertani vizsgálatok tükrében azonban a mai felosztás még várhatóan változni fog. Hazánkban, miként a Balkán jelentős részén is a pannonica elnevezésű alfaj fordul elő. Érdekesség, hogy a törzsalak (a Zootoca vivipara vivipara), és ezáltal az egész faj típuslelőhelye is a magyar határhoz közeli Schneeberg hegy, tehát a két alfaj közti földrajzi határ szinte az osztrák-magyar államhatár.

Jellemzői

Az elevenszülő gyík kistestű, a nyakörvös gyíkjaink közül a legkisebb. Hazánkban a teljes hossza ritkán haladja meg a 13–15 cm-t, ennek nagyjából kétharmadát a farok teszi ki. Északi és hegyvidéki egyedei valamivel testesebbek, de 18 cm körül teljes hosszukkal ezek sem nagyobbak egy fali gyíknál. Mintázata felületesen hasonlít a fali gyíkokéra, de vannak jellegzetes csak rá jellemző bélyegei, és alkatilag is különbözik ”sziklamászó” rokonától. Az elevenszülő gyík feje magas, orra rövidebb (bár annyira nem tompa az orra, mint a fürge gyíknak). Lábai viszonylag rövidek. Háta világosabb, oldala sötétebb barna, a kettő azonban mindig egyenes vonallal válik el egymástól, és a találkozásnál általában vékony, sárgás, folytonos vagy szaggatott csík fut. Háta és oldala többnyire feketén foltozott; a foltok többé-kevésbé hosszanti sorokba rendeződnek. A nőstények hasa nagyrészt piszkosfehér, egy része narancssárga, a hímeké jórészt narancssárga; mindkét nemnél feketén spriccelt. A farok alapszíne a testhez hasonló barna, amelyen apró pettyekből álló, „kendermagos” mintát visel. A hímek farkának töve a hemipéniszek miatt megvastagodott, répaszerű. Nyáron a nőstények többsége jellegzetesen „hasas” a testükben hordott utódok miatt. A frissen született példányok színe néhány hétig egyöntetű szénfekete vagy grafitszürke, testük enyhén bronzos, farkuk kékes tónusú. A felnőtt elevenszülő gyíkok között is viszonylag gyakran fordulnak elő fekete, úgynevezett melanisztikus egyedek, ami a hűvös környezetben előnyös is lehet, hiszen a fekete testet gyorsabban melegítik fel a nap sugarai.

Élőhelye

Síkvidéki élőhelyei sokszor átfednek a 2017-es év kétéltűjével, a mocsári békával, de kétéltű társánál jobban kötődik a hűvös mikroklímához. Hazánkban elsősorban jégkori maradványlápokban fordul elő. Összefüggő elterjedése van a Beregben, a Nyírségben, a Hanságban. Foltszerű előfordulási helyei ismertek a Duna-Tisza-közén (pl. Ócsa, Farmos, Kolon-tó). Nem egyszerű rábukkanni, mert a legsűrűbb nádas, magassásos foltokat, bokorfüzeseket kedveli, amelyeket az év jelentős részében víz borít. A legkönnyebben épített pallókon találkozhatunk velük, ahol szívesen sütkéreznek, de megriasztva nem átallnak a vízbe menekülni, sőt ügyesen úsznak, és ha kell alámerülnek. Ősszel, ha a víz visszahúzódott, jobb esély van a megfigyelésükre. Sokan inkább az Alpokban vagy a Kárpátokban a magashegyi élőhelyein, irtásokon, erdőszéleken, forráslápok környékén túrázva találkoznak az elevenszülő gyíkkal, és talán nem is sejtik, hogy hazánkban egészen másfajta élőhelyeken él. Elterjedési térkép >>

Életmódja

Márciustól, napsütéses időben előbújik. A többi gyíkunkhoz hasonlóan opportunista ragadozó, amely minden apró ízeltlábút és egyéb gerinctelent elfogyaszt, amit le tud gyűrni. Március–áprilistól a hímek rámenősen udvarolnak és párzás előtt és közben állkapcsaikkal tartják fogva a nőstényt, aki emiatt akár a farkát is ledobhatja. Ez utóbbi jelenség az autotómia, azaz a farok önkéntes ledobása; a farok azonban – mint a többi gyíkunknál – ha nem is az eredeti tökéletességgel, de visszanő. A többi kígyóhoz és gyíkhoz hasonlóan párzószervük a páros hemipénisz, nyugalmi állapotban a test belsejében, a farok tövében helyezkedik el. Párzáskor kesztyűujjszerűen kifordul, de a hím egyszerre csak egyet használ. Felületén tüskék, horgok, szemölcsök sokasága található, amelyek a nőstény kloákájában rögzítik a párosodás során. A gyíkoknál és kígyóknál a hemipénisz formája, tüskézettsége fajonként eltérő, ami a rendszertanászok számára fontos bélyeg a megkülönböztetésükkor.

Hímek hasa nászidőszakban narancssárga színt ölt (fotó: Halpern Bálint)

Még a leghűvösebb élőhelyein is talál olyan foltokat, ahol napfürdőzve testhőmérsékletét az optimális 25–30 °C-os tartományban tarthatja. A nőstények a legmegfelelőbb hőmérsékletű helyeket kiválasztva a testükben fejlődő embrióknak is biztosítani tudják a szükséges meleget olyan klímájú élőhelyeken is, ahol a lerakott tojások már nem tudnának kikelni a külső hőmérsékletre hagyatkozva. A terhes nőstények különösen sok időt fordítanak hőszabályozásra. Az 5–15 szénfekete utód nyár végén, ősz elején születik meg, ekkor teljes hosszuk 4–6 cm.

Az elevenszülő gyík szaporodása szigorúan véve eleventojás, idegen szóval ovovivipária. Ez azt jelenti, hogy a nőstény visszatartja testében a fejlődő tojásokat, ám nem táplálja utódait méhlepény vagy hasonló képlet segítségével. Az embriók a magzatburkon belül, kizárólag a petesejt tápanyagaira hagyatkozva fejlődnek a születésükig. A tojásnak meszes héja nem képződik, a fiókák hártyaszerű burokban jönnek a világra, amiből azonnal kibújnak. Az elevenszülő gyík azon kevés hüllőfaj közé tartozik, amelynél a szaporodás módja fajon belül is változatos. Elterjedésének déli részén, a Pireneusokban és Szlovéniában két tojásrakó formája is ismert. Ők a loiuslantzi, illetve a carniolica alfajhoz tartoznak, Fejlődéstörténeti vizsgálatok alapján úgy tudjuk, hogy mindketten egymástól függetlenül jutottak erre a szaporodási módra, ami abból is látszik, hogy a tojások mérete és a kikelő utódok fejlettsége is különböző. Az evolúcióbiológusok sokat vitatkoznak azon, hogy lehetséges-e az elevenszüléstől visszatérni a tojásrakáshoz, de úgy tűnik, hogy az elevenszülő gyík esetében ez legalább egyszer bekövetkezett, még abban az esetben is, ha a két populáció egyike ősi állapotként őrizte meg a tojásrakást.

Természetvédelmi helyzete

Az elevenszülő gyík Magyarországon kimondottan ritka és fokozottan védett. Természetvédelmi értéke 100 000 Ft.

Az elevenszülő gyík a Kárpát-medencében a legutolsó jégkorszak vége óta visszahúzódóban van. A Holocénban hűvös, nedves élőhelyeinek nagyrésze természetesen úton is eltűnt, miközben számos melegkedvelő vetélytársa (zöld gyík, fürge gyík) jelent meg. A megmaradó élőhelyeit a vizek lecsapolása tizedelte meg, ma a nem megfelelő vízgazdálkodás zsugorítja őket. Az ipari forradalomhoz köthető fokozódó klímaváltozás azonban végső csapást jelent a hazai populációkra. Az elevenszülő gyík egyike azon fajoknak, amelyek, legalábbis Közép- és Dél-Európában a globális felmelegedés áldozatai lehetnek. Fennmaradását Magyarországon csak fokozott odafigyeléssel biztosíthatjuk, és az élőhelyeket rehabilitáló aktív természetvédelmi beavatkozásoktól remélhetjük. Több élőhelyén (Farmos, Ócsa, Kolon-tó) végeztek vízmegtartó természetvédelmi beavatkozásokat a közelmúltban. Remélhetjük, hogy a védelmi intézkedések valamelyest ellensúlyozzák az éghajlatváltozás kedvezőtlen hatását, és ez a rendhagyó gyík még hosszú ideig a magyar herpetofauna része marad, mint a jégkorszakok hírmondója.

(MME)

Tetszik!