Itt van az ősz. Mi jut róla eszedbe? A talpad alatt zizegő színes falevelek hangja? Az erdő mélyén kopogó eső illata? Vagy épp az arcodat simító ritkás napsütés lágysága? Fekete István regényeiben csodálatos természetleírások kalauzolnak el ezen évszak páratlan világába.
“A nap magasan jár már, és ragyogásában több volt a fény, mint a meleg. Ez a meleg azonban jóleső volt, mint a simogatás, és hozzátéve az illatokat, hangokat s a folyó beszélgető locsogását, csodálatos őszi délelőtté aranyozta a halászok külső és belső világát. Benne volt ebben az álomra készülő erdő, a párás mező, a magasan szálló ökörnyál, a varjak telt hasú károgása, a friss szántások föld- és kenyérszaga, az erdei avar kesernyés illata, a rőzsefüstkékes selyme, távoli kocsizörgés és hordókongás, benne volt a nyárból jött, de télbe tartó szelíd magyar ősz.” (Lutra)
“Ekkor már közel szállt az erdők fölé a nap, és a szelíd ősz édes-fanyar illata megült az avaron, mint az öreg emlékkönyvek fonnyadó virágainak illata. A fészkek üresen ásítottak, az erdő csendes volt, mint a borongó gondolat, csak a harkály kopogott valahol messze, mintha a nyár útiládájába verték volna az utolsó szögeket.” (Bogáncs)
“Mert ősz lett közben.
Az erdei ösvényeket átszőtték hallgatag pókok, a galagonya bogyója pirosan fürdött a napban, a legelők tarlott oldalán már csak délben ugráltak a szöcskék, a katáng virága elfakult, s az erdő aranyos bíborba öltözött, mert szép akart lenni, mint az öregedő asszonyok, ha elbúcsúznak valakitől, akit szerettek.” (Hajnal Badányban)
“Odakint megmozdult a szél, és a varjak elhallgattak. A köd dél felé torlódott, és nem forgott már alulról felfelé, hanem elnyúlt, mintha nyomná valami. S a köd elindult, mind nagyobb gyorsasággal. Később már rongyosan, szakadozottan vágtatott. A fák meghajoltak, a fáradt, sárga levelek megmozdultak a földön. A kémény füstje elnyúlt, hosszú zászló lett. Messze valahol suhogni kezdett a szél.” (Kele)
“A harmatból borostás dér lett, s az erdő kivilágosodott, mert lehullt a lomb puha sátra, és zörgő avar lett belőle. (…) Reggelenként a dér alatt kemény lett a fűszál, és ropogott még a rókák lépte alatt is.” (Vuk)
“Most azonban még csak ősz van. Most érkeztek a libák, a barázdákban még virgonc egerek és pockok szaladgálnak, nagy gyönyörűségére a varjaknak, vércséknek, ölyveknek; a hörcsög még csak most kezdett hozzá várkastélya elfalazásához. Az öreg nyárfa elgondolkodva nézi a vizet és a távolodó csónakot, amely felett súlytalanszárnyon repül egy ritka, fehér madár: a boldogság.” (Lutra)
Idézetek Fekete István regényeiből.
(Erdeiprogramok.hu)
küldés...
