Fekete István a magyar erdész-vadász irodalom egyik legkarizmatikusabb írója. Legismertebb ifjúsági regényein generációk nőttek fel, állattörténeteit a felnőtt olvasóközönség is szívesen forgatja. Idén az író halálának 50. évfordulójára emlékezünk. Íme, tíz természetleírás Fekete István tollából.
“Az alkonyra hajló nap már a fatetőkön pihentette hűlő sugarait, és ahogy fogyott a fény, úgy nőtt a csend, amelyben szárnyra kaptak a föld, a fák s a kert illatai. Halkult már a külső méhdongás is, csak a kaptárok zsongtak szelíd álmossággal, mintha az elmúlt nap virágporát őrölte volna millió élő kis malom.” (Bogáncs)
“Odakünt akkor kelt fel a nap. Vörös lángolása hidegen égett az erdő felett, s a zúzmarás fák mozdulatlanul álltak, mintha hajlékonyságuk jéggé dermedt volna ezen az éjszakán.” (Hajnal Badányban)
“Ámbár a csillagok se villogtak úgy, mint máskor. Valami száraz köd borult az égre, mintha a föld aszályos lehelete, égető pora dermedt volna meg odafent a hideg magasságban. A rétet repedések pókhálózták be; csak szöcskék ugráltak vidáman a petrencék körül, mert össze volt már gyűjtve a széna, hogy bevándoroljon a pajtákba, és a nyár ízét, illatát, melegét tartogassa magában, ha a hideg hómezőkön önmagát hajszolja a szél.” (Kele)
“Most azonban még csak ősz van. Most érkeztek a libák, a barázdákban még virgonc egerek és pockok szaladgálnak, nagy gyönyörűségére a varjaknak, vércséknek, ölyveknek; a hörcsög még csak most kezdett hozzá várkastélya elfalazásához. Az öreg nyárfa elgondolkodva nézi a vizet és a távolodó csónakot, amely felett súlytalan szárnyon repül egy ritka, fehér madár: a boldogság.” (Lutra)
“A kocsiút vályújában egy nagy, kék hátú nünüke ballag. Megmegáll a termetes rovar, és lehet, hogy helyet keres tojásainak, de lehet, hogy csak kijött a föld alól, erre a csodálatos világra, aminél szebbet elképzelni sem lehet. Lehet, hogy tervei vannak a nagy, kék bogárnak, talán vágyai, amelyeket nem mondott meg még senkinek, és nem is fogja megmondani soha.” (21 nap)
“De megszólalt maga a rét is, mert a bogárnép kibújt a földből, fából, rezegtette szárnyát, pengette citeráját, húzta hegedűjét, alig hallhatóan, de százmillió kis hang állt össze, mint a szépen szőtt szőnyeg, és úgy lengett a füvek felett, mint valami láthatatlan fátyol.” (Bogáncs)
“Az erdőből odahallatszott az öreg fák remegése s a száraz ágak pattogása, amint letörtek a fáról, és ideoda ütődve zuhantak a földre. A felhők egymás hátára szaladtak és összetorlódtak, mert a szél sziszegő ostorával hajszolta őket, és amikor a sötétség már akkora volt, mint a rég összedőlt rókavárak üregében, megeredt az eső. A két róka némán nézte az időt.” (Vuk)
“A fák megnyugodtak, a bokrok takaróztak, a vetések nyújtózkodtak, s a vadak vackot kapartak maguknak, hogy menedékük legyen a puha hó alatt. És a pelyhek égi tisztaságot hoztak a világra. Eltörölték az embernyomokat, a vadcsapákat, menekülő őzek vérét, megtépett madár tollát. Néma szállongással simogatták az erdőt, és puha takaróként feküdtek az utakra, ahol nem járt senki, csak a csend és lehunyt szemű
álom. “(Hajnal Badányban)
“Az árnyékok elnyújtózkodnak már, a virágok édes lelkesedése bódultan hullámzik a fák közt, a darazsak egy mőszaki küldöttsége most szagolgatja az elpusztított fészek helyét, hogy a gerendán szagtalanra száradt-e már a kátrány, a méhek kifulladva szárnyalnak hazafelé kis virágpor-gömbökkel a lábukon, a varangy szeme most a vadászat tüzében ég, és ha valami gyanútlan légy vagy szúnyog elvitorlázik a leshely elıtt, odanyilaz nyelvével, és már nyeli is a súlytalan kis áldozatot.” (21 nap)
“Olyan távol volt minden lárma, minden zakatoló rohanás, minden – számtanóra, hogy a fiú egynek érezte magát a végtelen náderdő lélegzetével, s még fájdalmasan növekvő izmait is elfeledte.” (Téli berek)
(Erdeiprogramok.hu)
küldés...
