A fajunk évezredek óta vadászik, és mint tudjuk, a legrégebbi háziasított állata nem egyéb, mint a kutya. Mégis a kutyások és vadászok ellentéte mostanra nagyon kiéleződött. Mondhatjuk, hogy ez is a “modern” kutyázás hozadéka, hiszen amíg eredeti feladatukban foglalkoztatták a kutyákat, addig nem mászkáltak unalmukban vagy gazdájuk oldalán a vadászterületen (volt egyéb bajuk is). Ebben pedig van igazság. Ha viszont megoldást keresünk, akkor muszáj nyitottnak lennünk, és túllépnünk a “vadászat = gyilkosság” nonszenszen, és legalább megpróbálni megérteni a másik oldalt. Saját érdekünkben is!
Kutyás vagyok. Nem tudnám datálni, hogy mióta, kutyatenyésztők ivadékaként már az ovi előtt jártam kiállításokon. Most már egészen más vizekre eveztem, és elsősorban munkakutyázok, fő sportom a terelés, emellett pedig erdőjáró vagyok, rendszeres túrázó. E cikk a Decathlon blog oldalán megjelenő írássorozataim egyik darabja, ahol elsősorban hobbistákat szólítok meg, hátha kedvet kapnak ahhoz, hogy a kutyáikkal közösen sportoljanak. Az Erdeiprogramok.hu szerkesztője kedvéért – és mert itt lehetőségem van rá – tovább bővítettem ezt az opuszt. Olvassátok kérlek alaposan, fontos mondanivalóimat tartalmazza.
Nem felvágásból mondom, hanem, hogy teljes legyen a kép: bár a média kutyázásom kezdetétől fogva időről-időre hírt adott kilövésekről, soha nem utáltam a vadászokat. Alapvetően nem vagyok gyűlölködős fajta, és meg akartam tudni az okát, miért történhet meg mindez? Olvastam, sokat. Például Széchenyi Zsigmondot, de sok más, kutyás novella-gyűjteményben is volt szerencsém vadászebes történetekhez. Még messze volt az internet, vadász ismerős pedig nem akadt a családban, így maradt Kittenberger és Széchenyi. Nem tudtam őket gyűlölni, és aki olvasta már őket, az tudja, hogy miért nem. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint emberekre: vannak köztük jók és rosszak.
Rebelle & Pixel, juhász és vadász
Aztán elérkezett az internet kora, és bár 100%-ban a kutyás oldalhoz tartoztam, néha megjelentek írások a vadászok védelmében, hiszen sokan közülük mindkét oldal tagjai, később pedig barátra is leltem egy vadászó kutyásban. Általa igazán közeli betekintést nyerhettem a “másik oldalba”. Emellett szinte nap mint nap használom séta/edzés céljára a falunk végén elterülő vadászterületeket, és ahogy időm engedi, a közeli Mecsekre vonulunk ki a falkával túrázni, szóval nem csak a szám jár, a gyakorlatban is van interakcióm a vadászokkal.
Saját tapasztalataim és barátnőm elmondásán alapján következzék néhány tévhit és tény:
A szántó és az erdő nem, de a köztük vezető szolgalmi földút szabadon használható terület, viszont ügyeljünk rá, hogy ne térjen le a kutyánk sem, és véletlenül se induljon vad után!
“Akkor sétálunk itt, amikor akarunk, ez nem vadászterület!” Nos, sajnos ami nem kijelölt kutyafuttató, vagy magánszemély saját telke, esetleg a faluvégi sportpálya, az bizony vadászterület. Az összes mező, szántó, erdő, erdei tisztás, stb. Ezeket tulajdonosaik általában bérbe adják a vadásztársaságnak, illetve gyakran maguk is tagok, és vadásznak. A vadász/vadőr ezt a területet gondozza (ezzel foglalkozik egész nap), a vadat ellátja, a rajta vadászók pedig fizetnek a társaságnak (hogy a vadász/vadőr végezhesse a dolgát és a vadkárt ki tudják termelni). Ezeken a területeken is munka folyik, csak nem mindig látjuk. Ha ilyen területen sétálunk, az nem “senki földje”, hanem határozottan valakié, szóval, amikor elmegyünk a les alatt, és a vadász ránk köszön, akkor nem feltétlenül éri meg emberkedni vele. Legyünk udvariasak, és amikor megkérdezi, hogy merre lesz a séta, válaszoljunk rá higgadtan, hiszen a saját érdekünk is, hogy ne arra kószáljunk, amerre ő lövöldözni fog. Neki sem lesz jó, ha bekerül a hírekbe. Tetszik vagy sem, ilyenkor a legbölcsebb döntés új irányt választani.
A narancs (kar)szalag viselése a kutyák érdeke!
“Nem fogok rá rikító holmikat adni, még könnyebben eltalálják!” Először is, ne adjunk rá lehetőséget, hogy kilőjék. Ha tényleg folyamatosan rajta van a szemünk, és nem hagyjuk, hogy eltűnjön percekre, meg bevágódjon a susnyába, akkor nem lesz baj. Egy vadász sem fogja megkockáztatni, hogy embert sebesítsen, ha pedig a jószágunk az 5-10 méteres körzetünkben a szemünk előtt marad, akkor ha akarná sem tudja lelőni. Az pedig, hogy teszünk rá egy rikító narancs karszalagot, vagy láthatósági mellényt, csak az ő javát szolgálja. Ha rosszindulatú puskás emberrel találkozunk, az így is-úgy is ártani tud neki, ha viszont normálissal (amire nagyobb az esély) akkor ő legalább pontosan látja, hogy a kutyának van gazdája, és nem egy udvarról szökött ki teljes harci díszben.
A kutyáim megtanulták, hogy ne térjenek le az ösvényről
“Nem hozom túrázni a Fifit, nehogy az erdőben lelője a vadász!” Ez mindenkinek a maga döntése. Ahogy azt a legelső posztomban írtam, a túrák során általában vadászterületen visz az utunk, és mint ilyenen, törvényileg előírt a póráz használata (a legújabb szabályozás csak a szájkosár alól ment fel, de a vadászterületek tulajdonosai ezt is felülírhatják, hisz ezek magánkézben lévő földek), ha ezt megszegjük, akkor legyünk fokozottan körültekintőek. De inkább maradjunk a póráznál.
2 ember vezet 6 kutyát, nem lehetetlen, csak fegyelmezés kérdése
“Az erdőben csak a vadász tudja bántani.” Nem. Bár tény, hogy kisebb az esélye, hogy autó üsse el, amikor szabadon szaladgál, de ne becsüljük le az erdő vadjait! A vaddisznónál kevés veszélyesebb állat van a térségben. Ezért is maradok inkább a sűrűn járt túraútvonalakon, ott kisebb esélye van annak, hogy csíkos kismalacba botlunk. Mert ha ez megtörténne, akkor hipp-hopp össze kell szedni a kutyákat, és uzsgyi, balra el.
Fegyelem, fegyelem, még a pihenőben is
“A vadászok élvezetből lövik le a kutyákat!” Sok évvel ezelőtt valóban volt olyan, hogy a vadászok pénzt kaptak a leadott kutyaorrokért. Ennek már nagyon régen vége, és törvény szabályozza az ebek kilövését. Eszerint két esetben dörrenhet a puska: ha a kutya emberre támad (akár a vadászra, akár másra az ő jelenlétében), vagy ha vadat hajt. Nem tudom elégszer ismételni: szemünk legyen a kutyán! Ne menjen le az ösvényről, ne menjen be a sűrű növényzetbe, ne fusson el messzire a mezőn! Ennyi, és nem több, ha mellette valóban barátságos és behívható, akkor nincs mitől félnünk. Ha nem az, akkor pedig ne fázzunk a póráz használatától.
Láthatatlan póráz, nem térhetnek le az útról
“Nem bánt ő semmilyen állatot!” Persze, hisz a kutyák nem ragadozó állatok… No, jó, tegyük fel, hogy tényleg nem bántja a Bambit, csak kergetőzik egyet a vemhes mamival. Az őzek, szarvasok a stressztől is el tudnak hullani. Ha a Fifi megkergeti őket játékból, majd tíz perc múlva előkerül boldogan, hogy ő milyen jót futkározott, fogalmunk sincs róla, mi történt szerencsétlen menekülő állattal. Pedig lehet, hogy néhány perc múlva a stressz olyan folyamatokat indít be a szervezetében, amitől elhullik. Az őzek gidanevelési idejében pedig olyan bagatell dolgok is pici állatok halálával járhatnak, mint egy megszaglászás: odamegy Fifi Bambihoz, jól megnézi, otthagyja és a Bambi utána szépen éhen hal, mert az anyja megérzi a ragadozó szagát, és többet nem megy a közelébe. Hasonlóképp a földön fészkelő madarak tojásait is szét tudja tiporni (vagy éppen meg tudja enni), és a tavaszi/őszi időszakban kiszórt veszettség elleni vakcinát sem neki kell felennie. Ezek mind megelőzhetők, ha nem engedjük őt szabadjára, nem hagyjuk lemenni az útról/túraösvényről.
Fárasztás labdázással
“Akkor mégis hol mozgassam le a kutyámat? Neki is kell a szabadság!” Ezt általában a “minden megoldásra van egy problémája” típusú emberektől szoktam hallani/olvasni. Nos, rengeteg a lehetőség. Egyrészt, ne úgy akarjuk lemozgatni Fifit, hogy szabadjára engedjük a mezőn (vagy erdőn, vagy akárhol máshol). A fárasztás legyen közös program! Akár egy labdázás, egy közös futás, vigyük el valahova sportolni, kutyasuliba, keressük meg azt az elfoglaltságot, ami mindkettőnknek jó. Ha nagyon nem tudunk semmit tenni ez ügyben, akkor pedig vegyünk egy hosszú pórázt, tegyük feltűnővé Fifit és magunkat, tehetünk rá szürkületkor akár kicsi bringalámpát is, és maradjunk jó viszonyban a vadászokkal! Ha Nivát látunk a les alatt, akkor induljunk másfelé, vagy kérdezzük meg, merre és meddig mehetünk, akar-e ma este lőni? Ha mi nem próbálunk meg korrektek maradni, ők miért tennék? A területen mi vagyunk a vendégek, bármilyen igazságtalannak is érzi ezt a kutyás társadalom egy része, attól még így van. Nekünk kell alkalmazkodnunk.
És végezetül ismétlem: a vadász is ember. Neki is van egy nézőpontja, egy feladata és ő is részese ennek az eldurvult helyzetnek. Támadják őket a médiában, a létező összes szociális háló felületén. Nem csoda, ha feszélyezettebbek, mikor kutyással találkoznak a területen. Egy külön posztot lehetne szánni arra, hogy miért van rájuk szükség (de talán elég, ha olvassuk blogíró társam ez irányú cikkeit a Decathlon blogon), legyen elég annyi: komoly feladatot végeznek. És nem tudom elégszer hangsúlyozni: saját érdekünk, hogy képesek legyünk egymás mellett élni.
Utóiratként… Sokan példálóznak a Nyugattal, mint a kutyatartás Mekkájával, ám azt sokkal kevesebben veszik tudomásul, hogy azért tennünk is kellene. Nem csak egy kis rétegnek, mindenkinek! Ha most – tegyük fel – öt éven keresztül mindenki összeszedné maga után a kutyakakit, mindenki féken tudná tartani a saját kutyáját, nem hagyná kóborolni, nem kötné méteres láncra, nem hagyná, hogy a kutyafuttatóban más kutyákat terrorizáljon, nem hagyná, hogy vadat űzzön, ha mindenki ténylegesen betartaná a szabályokat nagyot változna a világ – mert hiába elcsépelt, mégis igaz: a világ nagyon gyorsan változik! – és itt lenne a Nyugat. De ehhez mindenki kellene.
Addig marad az, hogy terjesztjük a felelős kutyatartás igéjét, és igyekszünk példát mutatni. Nagyon régóta, napi szinten tartom be azokat a szabályokat, normákat, amiket fentebb írtam, ráadásul nem egy, hanem hat kutyát tartok (tartunk, mert család vagyunk). És tök komolyan mondom, hogy nem fáj, de még csak nem is kényelmetlen, csak próbáljátok ki.
Gulyás Viktória
Gulyás Viktória blogja a Decathlon oldalán >>>
küldés...
